Úgy csatlakoztál az életemhez, ahogy patakok, folyók találkoznak észrevétlenül, természetesen, egymásba olvadva, megerősödve, legyőzhetetlenül.
Azt hittem, már folyó vagyok, mely ismeri medrét, szeszélyeit, de Te a fájdalmaddal, az őszinteségeddel, a tisztaságoddal, türelmeddel megmutattad a hordalékok tömegét, melyet magamban hordtam. Megtanítottál tajtékozva habot vetni, tombolni, kivetni saját mocskomat, megtisztulni, elcsendesedni, élni és éltetni.
Hittem, akartam hinni, hogy segíthetek vinni terhed, megszabadítani, megváltani nem is tudlak. Előcsaltad a szeretetet, és én megpróbáltalak elsodorni vele. Be akartalak borítani szerelemmel, vággyal, szenvedéllyel, boldogsággal, odaadással.
Bukdácsoltam, vihart kavartam, zavaros lettem, míg meg nem szelidítettél.
Letisztulva láttam igazán, mekkora kincset kaptam általad. Bár nem tudsz szerelmet adni, mégis szeretsz, amitől egész, erős, gyönyörű lettem.
Az én időm nem percekből és órákból áll. Az én időm Tőled Hozzádig tart. Folyó vagyok, ha azt szereted, patak vagyok, ha elég Neked, elhallgatok, ha csendre vágysz, harsogok ha Veled tombolhatok.
Lettem cinkosod, barátod, testvéred, mert nélküled csak fél vagyok.
Amikor Téged kerestelek, magamra találtam, amikor magam kerestem, Te voltál ott.
Hittem, a szeretetem kibírja azt is, ha már nem lesz rám szükséged a boldogságodhoz. De a hitem Te vagy. Vártalak, mikor nem jöttél, pedig ígérted. Megszünt a tér és az idő. Elmentél, elvitted lelkem jobbik felét.
Ha nem találod, mit kerestél, terhed még nagyobb lesz, mit képtelen lennék elviselni. Ha megtalálod (úgy legyen), nem lesz rám szükséged.
Kettétépett folyó...
Holtág...
A víz lassan megáll...
