Vallomás

valami bántott
valami égetett
valaki látott
valaki vétkezett

valami nem lett semmi sem
valaki zuhant a semmiben
valamit láttam, ami igaz volt
valami elveszett, a hitem volt

valaki mondta: jöjj velem
valaki hívott kedvesen
valakit vártam, de hiába
valaki elhagyott és most árva

valahol sírnak a szép szavak
van ahol lehullanak a madarak
valahol a fák dermedten állnak
van ahol rám sohasem találnak

Hiába próbálom magamról lerázni a gondolatokat, nem megy. Nap mint nap ugyanoda térek vissza, mindig más más szemszögből nézem a múlt eseményeit, egyre több apróságot fedezek fel, de nyugalmat nem találok.

Meddig lesz vajon így?

Ma visszanyúltam kicsit a régebbi beszélgetéseinkhez, az érzésekhez.

Az jutott eszembe, hányszor mondtad, hogy ha Hozzád akarok eljutni, akkor Feléd kell elindulnom.

Minden más irányba tett lépés máshoz vezet.

Sokszor visszatértünk ide, és mindig volt egy olyan derengő érzésem, hogy vagy nem vezet Hozzád igazán út, vagy egészen mást értünk odaérés alatt.

Az is lehet, hogy én gondoltam valami másra, és már rég ott vagyok, ameddig csak eljuthatok. 

Vagy voltam.

Ha végigmegyek egy úton, és odaérek valahová, akkor valami olyasmit kellene érezni, hogy "idetaláltam", vagy "hazaértem".

A hazaérés érzése az megvolt. Az ideérésé már nem annyira, mert hihetetlenül közel voltunk, és mégis hihetetlenül távol.

Aztán a következő gondolat az, hogy most sem tudok mást mondani, mint eddig, hogy az ember soha nem öncélúan, magáért van. Nem magának akar értékes lenni, nem magának akar szép lenni, nem maga miatt akar büszke lenni, stb. stb. stb.

Az igazi virágzás valakiért, valaki által történik. Egészen addig tart, amíg van miből táplálkozni. Ha megszűnik a tápláló forrás, értelmét veszti az egész. Persze az emlék csodás, és hálás érte az ember, hogy mindezt átélhette, de a helyén heg marad.

Még arra is gondoltam, hogy miért is kell azon gondolkodni, hogy vannak dolgok, amik ott és akkor igazak, és komolyan úgy is érezted, aztán valami történik, a pillanat elszáll. és vele együtt valami megváltozik, elmúlik. Talán azért, mert nekem fáj...

Hiányzol...

Egész feljődőképes vagyok, napok bírtam ki írás, de nem gondolkodás nélkül. Pedig szerinted a gondolkodás ártalmas.

Telik az idő a magam által választott gömbbe zárva. Miután élettelen a köldökzsinór, mely eddig összekötött ténylegesen Veled, nem igazán marad más, mint a hallgatás.

Persze, tudom, az élet megy tovább, hiszen nem történt semmi különös, ha azt nem veszem annak, hogy végre tényleg jó történik Veled, és épp ezért teljesen más hangsúlyt kapott minden az életedben.

Az már teljesen más lapra tartozik, hogy én hogy alakítottam ki a mindennapjaimat. Voltak és vannak olyan helyek, amit közösen hoztunk létre, közösen jártunk, talán még járni is fogunk, és ezt nem hagynám el, hiszen mindketten benne vagyunk.

Ez persze nem jelenti azt, hogy lelkesen járok, de természetes, hogy a szívemen viselem. Néha megpróbálok vidámnak látszani, és azt hiszem ezt egész jól el is tudom játszani, pedig egyetlen porcikám sem kívánja.

Bár minden nap újabb reménnyel várom, hátha felbukkansz, de ahogy telik az idő, egyre elépzelhetetlenebbnek tűnik, hogy csak úgy, mosolyogva megjelensz, mintha tegnap beszéltünk volna, és azóta nem történt volna semmi.

Most a nagyjelenetektől mentes túlélésre gyúrok, de csak egykedvűségig tudok elmenni. Nem igazán érdekel semmi, rutinszerűen végigjárom a helyeinket, és közben cammognak a gondolataim. Pl. az jut eszembe, amikor megróttál, hogy "lecserélek" értékeket. Vajon miért érzem úgy, hogy te is ezt teszed?

Nem, nem tartozol semmivel, hiszen amit adtál, azt magadtól adtad, én pedig önként és örömmel szorítottam ki mindent, hogy Neked minél nagyobb helyet adhassak. Talán épp ezért akkora most a hiány...

Hiányzol...

Már megint itt ülök. Itt legalább úgy érezhetem, hogy szólok Hozzád, mesélek Neked.

Látod? Mondtam, hogy csalódnál bennem,  ha látnál, hallanál, hiszen eddig csak magamról beszéltem. Most is. Egyfolytában az gyötör, hogy milyen cikos, milyen barát, milyen testvér vagyok én? Hogy szeretlek, ha nem vettem észre fuldoklásod? Miért nem vettem észre, hogy minden kevés, minden fogva tart?

Miért nem láttam meg azt a pillanatot, amikor eleged lett az egészből? Pedig tudtam, hogy egyszer változni fog minden, mert nem maradhatsz egyedül.

Most csak abban bízom, hogy ölelsz, ölelnek. Szeretsz, szeretnek. Rajongsz, s rajonganak érted.

Olyan ez, mint egy tudathasadás...

Hiányzol... 

Mindig azt hiszem, ez a mai nap könnyebb lesz, mint az előző, és mindig tévedek. Ráadásul nem tudom, hol kezdődnek és hol végződnek. Összefolynak, egybemosódnak.

Az idő egyik eszméléstől a másikig tart. Néha arra ébredek, hogy épp csörög az óra, ebből tudom, hogy elvileg új nap kezdődött. Időnként arra, hogy csak megyek, azt sem tudom merre járok, csak a lábam figyelmeztet, hogy innen nincs tovább. Azt is sejtem, hogy valaki helyettesít a testemben, mert beszél, mosolyog, elvégez mindent, mint eddig. Csak épp én nem vagyok ott. Valahol nagyon messze járok.

Egyetlen igazi társam a számítógép, és ez a nyugalmas hely, ez a néma blog, mely szó nélkül fogadja minden gondolatom.

Nem értem magam, hiszen az értelmem egyfolytában bizonygatja, hogy minden a helyén van. Ha úgy érezted, hogy itt már nincs tovább, megfulladsz, menned kell, jól tetted, hogy mentél.

A baj, a hiány nem is a fejemben van, még csak nem is a testemen, hanem valahol máshol. Olyan, mintha hirtelen levágták volna egy végtagom, vagy kivettek volna egy fontos szervet belőlem. Az első reakció a sokk. Aztán lassan megtanul az ember együttélni hiányosággával, de azt a bizonyos helyet nem tudja kitölteni más, nem lehet pótolni.

Vagy olyan, mint amikor egy árammal működő gépet megfosztanak a forrásától. Most döbbentem csak rá igazán, hogy forrásom java Te vagy.

Próbálok magam előtt is viszgázni. Vizsgázni Belőled, abból, mire megtanítottál. Nem lennél büszke rám. Bár azt mondtad, tudok jó irányba fejlődni, most mégis azt érzem, megbukom. Nem, nem a tetteim miatt, hiszen nem teszek semmit, magamra zártam mindent, mert félek, hogy ha egyszer valaki igazán a szemembe néz, vagy a lelkembe lát, elretten attól, amit lát benne. Nincs csendes bölcsesség, nincs mindent megértés, nincs önzetlenség. Pánik van benne. Mert nem tudom, hogyan tovább...

Hiányzol...

Vajon meddig leszek képtelen zenét hallgatni?

Nem, nem csak azokra a zenékre gondolok, melyek a Te zenéid, hanem minden zenére. Tegnap este dübörgős, vérpezsdítő számot hallgattam, ringattam magam a ritmusra, el akartam nyomni a szívem zakatolását, fel akartam szabadulni, a fejhallgatóban harsogott a dallam, és csak éreztem, ahogy megállíthatatlanul folyik a könnyem.

Már teljesen mindegy, hogy milyen a zene, mert minden hang Rólad mesél, és csak a hiányodról.

Ha képeket nézegetek, mindjárt olyat találok, amitől olyan érzésem van, mintha vasmarokkal fognák a lelkem.

Ha süt a nap, csak arra tudok gondolni, hogy a Te arcod is melegíti. Ha meglebben egy szellő, biztos vagyok benne, hogy a Te arcod is simítja. Ha éjjel felragyognak a csillagok, hiszem, hogy Te is épp azokat nézed.

Nem tudom meddig pereg így az idő.

Hiányzol...

Metamorfózis

Olyan jó, hogy végre folyhatnak belőlem a szavak, nem kell vigyáznom arra, hogy szelidítsem a gondolataim. Sosem szeretted a nagy szavakat, kézzel-lábbal tiltakoztál a "soha" "örökké" és egyéb, általad túlzónak tartott kifejezések ellen.

Pedig az én csodás metaforfózisom kiváltója vagy. Soha, igenis soha nem voltam olyan egész, mint amilyenné Te tettél. Egyszer azt mondtam, magadnak szelidítettél, mire természetesen az volt a válasz, hogy inkább magamnak.

Magamnak nem volt szükségem magamra. Viszont Neked - azt hiszem - szükséged volt rám. Ez a szükség volt az, ami életet lehelt napjaimba, heteimbe, hónapjaimba, éveimbe. Hiszen bejártam Veled a fél világot, olyan helyekre vittél magaddal, amit soha nem láttam volna. Jártam veled a sivatagban, hajóztam veled a tengeren, barlangokba bújtam be utánad, hallgattam veled a csendet.

Hányszor, de hányszor sírtam, amikor tudtam, hogy fájsz. Hányszor, de hányszor potyogott a könnyem a nevetéstől, mikor bolondozni volt kedved.

Megtanultam, mit jelent barátnak lenni, megtapasztalhattam milyen a testvéri szeretet, titokban átélhettem a szerelmet. Most mosolygok, mert pontosan tisztában voltál vele, még akkor is, ha számodra kényelmetlen volt, vagy nem hittél benne.

Tudtam, hogy nem pótolhatok olyat, amit elvesztettél, viszont kimondhatatlan boldogság volt minden pillanat, amit Veled tölthettem.

Múlt időt használok, mert eddig tudom, mi történt. Azt is tudom, hogy mikor nem jöttél, mikorra igérted, olyan páni félelem fogott el, hogy rosszullétek törtek rám. Tudom, hogy nem szabad félteni, aggódni, csak szépre szabad gondolni, mert úgy tudok segíteni. Mint egy idióta járkáltam, elfojtottam minden rossz gondolatot, de egyre nehezebb lett.

Mikor megtudtam, hogy végre elindultál valami jó, valami - remélem "örök" - új élet felé, úgy szakadt fel belőlem a megkönnyebbült zokogás, mint vulkánból a sokáig feszítő láva.

Boldog várakozás van bennem, hogy talán most, most végre Te is élni fogsz, úgy, ahogy szeretnéd, végre elhalványodhat a fájdalmad, megtelik értelemmel újra körülötted a világ.

Ugyanakkor gyarló és önző módon siratom magam, mert rettegek, hogy ha mégsem találod meg azt, amire vágysz, még jobban fájni fogsz, bezárkózol és talán már nem érlek el. Ha boldog leszel, akkor természetes, hogy nem lesz rám szükséged, és ez így is van rendjén.

Mégis sírok...

Látod, milyen buta vagyok?

Úgy csatlakoztál az életemhez, ahogy patakok, folyók találkoznak észrevétlenül, természetesen, egymásba olvadva, megerősödve, legyőzhetetlenül.

Azt hittem, már folyó vagyok, mely ismeri medrét, szeszélyeit, de Te a fájdalmaddal, az őszinteségeddel, a tisztaságoddal, türelmeddel megmutattad a hordalékok tömegét, melyet magamban hordtam. Megtanítottál tajtékozva habot vetni, tombolni, kivetni saját mocskomat, megtisztulni, elcsendesedni, élni és éltetni.

Hittem, akartam hinni, hogy segíthetek vinni terhed, megszabadítani, megváltani nem is tudlak. Előcsaltad a szeretetet, és én megpróbáltalak elsodorni vele. Be akartalak borítani szerelemmel, vággyal, szenvedéllyel, boldogsággal, odaadással.

Bukdácsoltam, vihart kavartam, zavaros lettem, míg meg nem szelidítettél.

Letisztulva láttam igazán, mekkora kincset kaptam általad. Bár nem tudsz szerelmet adni, mégis szeretsz, amitől egész, erős, gyönyörű lettem.

Az én időm nem percekből és órákból áll. Az én időm Tőled Hozzádig tart. Folyó vagyok,  ha azt szereted, patak vagyok, ha elég Neked, elhallgatok, ha csendre vágysz, harsogok ha Veled tombolhatok.

Lettem cinkosod, barátod, testvéred, mert nélküled csak fél vagyok.

Amikor Téged kerestelek, magamra találtam, amikor magam kerestem, Te voltál ott.

Hittem, a szeretetem kibírja azt is, ha már nem lesz rám szükséged a boldogságodhoz. De a hitem Te vagy. Vártalak, mikor nem jöttél, pedig ígérted. Megszünt a tér és az idő. Elmentél, elvitted lelkem jobbik felét.

Ha nem találod, mit kerestél, terhed még nagyobb lesz, mit képtelen lennék elviselni. Ha megtalálod (úgy legyen), nem lesz rám szükséged.

Kettétépett folyó...

Holtág...

A víz lassan megáll...