Mindig azt hiszem, ez a mai nap könnyebb lesz, mint az előző, és mindig tévedek. Ráadásul nem tudom, hol kezdődnek és hol végződnek. Összefolynak, egybemosódnak.
Az idő egyik eszméléstől a másikig tart. Néha arra ébredek, hogy épp csörög az óra, ebből tudom, hogy elvileg új nap kezdődött. Időnként arra, hogy csak megyek, azt sem tudom merre járok, csak a lábam figyelmeztet, hogy innen nincs tovább. Azt is sejtem, hogy valaki helyettesít a testemben, mert beszél, mosolyog, elvégez mindent, mint eddig. Csak épp én nem vagyok ott. Valahol nagyon messze járok.
Egyetlen igazi társam a számítógép, és ez a nyugalmas hely, ez a néma blog, mely szó nélkül fogadja minden gondolatom.
Nem értem magam, hiszen az értelmem egyfolytában bizonygatja, hogy minden a helyén van. Ha úgy érezted, hogy itt már nincs tovább, megfulladsz, menned kell, jól tetted, hogy mentél.
A baj, a hiány nem is a fejemben van, még csak nem is a testemen, hanem valahol máshol. Olyan, mintha hirtelen levágták volna egy végtagom, vagy kivettek volna egy fontos szervet belőlem. Az első reakció a sokk. Aztán lassan megtanul az ember együttélni hiányosággával, de azt a bizonyos helyet nem tudja kitölteni más, nem lehet pótolni.
Vagy olyan, mint amikor egy árammal működő gépet megfosztanak a forrásától. Most döbbentem csak rá igazán, hogy forrásom java Te vagy.
Próbálok magam előtt is viszgázni. Vizsgázni Belőled, abból, mire megtanítottál. Nem lennél büszke rám. Bár azt mondtad, tudok jó irányba fejlődni, most mégis azt érzem, megbukom. Nem, nem a tetteim miatt, hiszen nem teszek semmit, magamra zártam mindent, mert félek, hogy ha egyszer valaki igazán a szemembe néz, vagy a lelkembe lát, elretten attól, amit lát benne. Nincs csendes bölcsesség, nincs mindent megértés, nincs önzetlenség. Pánik van benne. Mert nem tudom, hogyan tovább...
Hiányzol...
