Metamorfózis
Olyan jó, hogy végre folyhatnak belőlem a szavak, nem kell vigyáznom arra, hogy szelidítsem a gondolataim. Sosem szeretted a nagy szavakat, kézzel-lábbal tiltakoztál a "soha" "örökké" és egyéb, általad túlzónak tartott kifejezések ellen.
Pedig az én csodás metaforfózisom kiváltója vagy. Soha, igenis soha nem voltam olyan egész, mint amilyenné Te tettél. Egyszer azt mondtam, magadnak szelidítettél, mire természetesen az volt a válasz, hogy inkább magamnak.
Magamnak nem volt szükségem magamra. Viszont Neked - azt hiszem - szükséged volt rám. Ez a szükség volt az, ami életet lehelt napjaimba, heteimbe, hónapjaimba, éveimbe. Hiszen bejártam Veled a fél világot, olyan helyekre vittél magaddal, amit soha nem láttam volna. Jártam veled a sivatagban, hajóztam veled a tengeren, barlangokba bújtam be utánad, hallgattam veled a csendet.
Hányszor, de hányszor sírtam, amikor tudtam, hogy fájsz. Hányszor, de hányszor potyogott a könnyem a nevetéstől, mikor bolondozni volt kedved.
Megtanultam, mit jelent barátnak lenni, megtapasztalhattam milyen a testvéri szeretet, titokban átélhettem a szerelmet. Most mosolygok, mert pontosan tisztában voltál vele, még akkor is, ha számodra kényelmetlen volt, vagy nem hittél benne.
Tudtam, hogy nem pótolhatok olyat, amit elvesztettél, viszont kimondhatatlan boldogság volt minden pillanat, amit Veled tölthettem.
Múlt időt használok, mert eddig tudom, mi történt. Azt is tudom, hogy mikor nem jöttél, mikorra igérted, olyan páni félelem fogott el, hogy rosszullétek törtek rám. Tudom, hogy nem szabad félteni, aggódni, csak szépre szabad gondolni, mert úgy tudok segíteni. Mint egy idióta járkáltam, elfojtottam minden rossz gondolatot, de egyre nehezebb lett.
Mikor megtudtam, hogy végre elindultál valami jó, valami - remélem "örök" - új élet felé, úgy szakadt fel belőlem a megkönnyebbült zokogás, mint vulkánból a sokáig feszítő láva.
Boldog várakozás van bennem, hogy talán most, most végre Te is élni fogsz, úgy, ahogy szeretnéd, végre elhalványodhat a fájdalmad, megtelik értelemmel újra körülötted a világ.
Ugyanakkor gyarló és önző módon siratom magam, mert rettegek, hogy ha mégsem találod meg azt, amire vágysz, még jobban fájni fogsz, bezárkózol és talán már nem érlek el. Ha boldog leszel, akkor természetes, hogy nem lesz rám szükséged, és ez így is van rendjén.
Mégis sírok...
Látod, milyen buta vagyok?
