Már megint itt ülök. Itt legalább úgy érezhetem, hogy szólok Hozzád, mesélek Neked.
Látod? Mondtam, hogy csalódnál bennem, ha látnál, hallanál, hiszen eddig csak magamról beszéltem. Most is. Egyfolytában az gyötör, hogy milyen cikos, milyen barát, milyen testvér vagyok én? Hogy szeretlek, ha nem vettem észre fuldoklásod? Miért nem vettem észre, hogy minden kevés, minden fogva tart?
Miért nem láttam meg azt a pillanatot, amikor eleged lett az egészből? Pedig tudtam, hogy egyszer változni fog minden, mert nem maradhatsz egyedül.
Most csak abban bízom, hogy ölelsz, ölelnek. Szeretsz, szeretnek. Rajongsz, s rajonganak érted.
Olyan ez, mint egy tudathasadás...
Hiányzol...
